Az Én pici szemem horrorja után a brit Marc Evans olyan művet rendezett, amely műfaji filmként (leginkább a thrillerhez áll közel) vontatottnak és unalmasnak hat, de ha olyasféle egyéni megőrüléstörténetként értelmezzük, mint például Polanski Iszonyatát, igenis működőképes.
A Trauma sok vonásában éppen fordítva működik, mint egy thriller (már-már antithriller): a kép nem egyre tisztább, hanem egyre zavarosabb lesz. A rendezettség helyett a film a káosz felé halad, és a nagy „aha”-élmény is elmarad, mivel a nyomasztó igazságra fokozatosan ébredünk rá, és a végén nem derül ki semmi, csak az, amit már addig is tudtunk. Evans műve a legnagyobb rokonságot abban a vonásában mutatja az Iszonyattal, hogy egészen bekerülünk a felesége halálát feldolgozni képtelen hős (Colin Firth) magányos és beteg világába. Izolációját és teljes magába zárultságát szűk, klausztrofóbiát keltő folyosók és rút szürkészöld képek jelenítik meg. A totális szubjektivizálódást képzelt vagy valós emlékképek, lázálmok, látomások, leskelődő szemszögbeállítások és avantgárd megoldások (szokatlan szögek, megelevenedő állóképek vagy lemerevedő mozgóképek) erősítik. A gyászoló hős a traumáját kiváltó baleset után egyetlen emberrel próbál kapcsolatot kialakítani, de ez a viszony sem vezet megoldáshoz és feloldozáshoz. Ennek mentén értelmezve a filmet tragikus szerelmi vagy sikertelen megváltástörténetet kapunk. A Trauma néhány motívumában a – szintén rendhagyó pszichothrillernek tekinthető – Ne nézz vissza című filmet is megidézi, több megoldásában pedig nemcsak szürreális, hanem egyenesen szürrealista: pár felgyorsított képsor és pókról-hangyákról, zavaros szemekről kapott közeli egyenesen az Andalúziai kutyát juttathatja eszünkbe.