A Luce egy karakterdrámába oltott bosszútörténet, amely számos társadalmi kérdést boncolgat. Diák- és személyiségi jogok, rasszizmus, pozitív és negatív megkülönböztetés, mentális betegségek – szinte minden akad a palettán. Olyan kérdések, amelyek napjainkban is végtelenül aktuálisak, és ha az ember figyel a hírekre, minden égtájról visszahallja őket.

(Feliratos)

3 comments

  1. Kettővel lejjebb valaki elég részletesen ismerteti a filmet. Én annyit mondanék, hogy a film végig drámai feszültséggel teli, fordulatos, elgondolkodtató, annak ellenére, hogy Magyarországról nem biztos, hogy átérezzük, hogy mit is feszeget. Bár a film egy kerek, szájbarágós történettel pont kevesebb lenne, de ami a végkifejletet illeti, olvastam egy valószínűnek tűnő értelmezést (a hosszas elemzés mellett) a medium.com-on, amire szerintem az ember nem is gondolna.

  2. Szeretjük a legendákat. A legkisebb szegénylegény történetét, aki minden viszontagsággal megküzdve diadalmaskodik, a király pedig átruházza rá fele királyságát. A kérdés már csak az: biztos, hogy ez a mese a legényről szól, és nem a királyról, aki kegyes volt hozzá, mert felemelte magához? A Luce egy efféle szituációt boncolgat, egy eritreai gyerekkatona mítoszát, akit a társadalom megmentett, azonban a sikere (és annak narratívája) nem mindenkinek tetszik.

    A sztereotípiák áthatják az életünket. Ragaszkodunk hozzájuk, mert gyorsan átláthatóvá válik a világ, ha minden belehelyezhető egy-egy kategóriába. Megvan a véleményünk mindenről és mindenkiről, amelyek gyakran prekoncepciókon alapulnak, de túl sok mentális munkát jelentene, hogy mindent egyénileg vizsgáljunk. A negatív sztereotípiák makacsak és károsak, ezért azok elszenvedőit hajlamos védelmébe venni a liberális társadalom, ha pedig valaki a sztereotípiákat megugorva sikeressé válik, abból példakép lesz. Egy ilyen példakép a Luce főszereplője is.

    Luce Edgar (Kelvin Harrison Jr.) sikeres középiskolás: ügyes sportoló, mesterien forgatja a szavakat, mindenki felnéz rá. A tanárai büszkék, a szülei imádják, gyakorlatilag ő az, aki feltűnik az „Amerika büszkesége” címszó mellett. Luce helyzete ugyanis különleges. Ő nem csupán egy afro-amerikai diák, akit nem vetett ki magából az oktatási rendszer és a társadalom, hanem egy Eritreából kimentett gyermekkatona.

    Ez persze nem zavar sokakat, hiszen a legtöbben nem is tudnak Luce múltjáról, egy valaki azonban igen: Harriet Wilson (Octavia Spencer), a fiú történelemtanára. Wilson megijed, amikor Luce egyik dolgozatában arról olvas, hogy az erőszak elfogadható megoldása a politikai vitáknak. Ezzel pedig kezdetét veszi egy mentális macska-egér harc Wilson és Luce között, amely semmit nem kímél.

    A Luce egy karakterdrámába oltott bosszútörténet, amely számos társadalmi kérdést boncolgat. Diák- és személyiségi jogok, nemi erőszak, rasszizmus, pozitív és negatív megkülönböztetés, mentális betegségek – szinte minden akad a palettán. Olyan kérdések, amelyek napjainkban is végtelenül aktuálisak, és ha az ember figyel a hírekre, minden égtájról visszahallja őket.
    Habár egyik filmbeli színészről sem lehetne azt állítani, hogy gyenge munkát végez, a Luce-t a címszereplőt alakító Kelvin Harrison Jr. viszi el a hátán.

    Luce karaktere és megformálása a sarokpontja ennek az drámának. Adott egy fiú, aki a nélkülözésből érkezett Amerikába. Szerető családot kapott, minőségi oktatást, és amibe csak belekezd, abban sikeres is lesz. Luce gyakorlatilag az amerikai álom megtestesítője, a negatív sztereotípiákat összezúzó és megcáfoló példakép-figura.

    Azonban a gyönyörű mese nem róla szól, hiába van ő a középpontjában. Ez az amerikai társadalom meséje, önnön vállon veregetése, mert esélyt adott egy elnyomottnak, hogy felemelkedjen. A film autoritás-figurái fehérek: Luce nevelőszülei és az iskolaigazgató is, akik (még ha meg is inognak) körömszakadtukig védelmezik a fiút. Pontosabban a fiú történetét: ha Luce elbukik, ők is vele buknak, hiszen a saját magukról zengett ódák vesznének oda.

    Luce a társadalom kegyeltje, bár ő ezt sohasem kérte. Példaképnek állítják be a többi afro-amerikai diák előtt, akik hiába nem kevesebbek nála, mégis a negatív előítéletek csapdájában rekedtek. Ő voltaképp modern társadalmi tünet: mementója annak, hogy bárki megmenthető, ha azt mindenki akarja. A kérdés csak az, hogy az illető kért-e ebből a megmentésből.
    Luce-t hiába magasztalják, a kiemelésnek elszigetelődés lesz a vége: ő a következő Obama, „az a fekete, akit szeretni lehet.”

    A társadalom egyik fele (az iskola, a szülők) saját helyes működésének bizonyítékát látja benne, a másik fél (a diákok) azonban érthetetlen rajongást tapasztal. Miért jobb ő náluk? A válasz: mert ő Luce.

    Aztán megjelenik a színen Wilson tanárnő (aki a Luce-t piedesztálra emelő rendszer fogaskereke), hogy megbolygassa a legendát. A tanárnő vádjai tiltott tűzijáték-birtoklástól vandalizmuson át nemi erőszakig terjednek. Csupa sztereotipikus bűncselekmény, Wilson indíttatása azonban nem rasszista. Ő Luce múltja miatt aggódik, fél, hogy a gyermekkatonából a rendszer mégsem tudta kiirtani az erőszakot. Tanár és diák között egyre mérgesedik a viszony (Harrison Jr. és Octavia Spencer remek jeleneteken osztozik), ennek pedig Luce liberális nevelőszülei isszák meg leginkább a levét.

    A Naomi Watts által játszott Amy és Tim Roth Peterje újra és újra oldalt vált – hol egyikük hisz a fiuk ártatlanságában, hol a másik, ez pedig a kettejük kapcsolatát is megviseli. A film kettejük közül Amyvel tölt el több időt, aki a saját nyomozását is elkezdi, holott ő az, aki az anyai ösztönök által vezetve haláláig kiállna Luce mellett. Ugyanakkor Peter bizalmatlansága is átérezhető, ahogy elveszti a hitét a családjában és abban az idilli képben, amit az évek alatt felépítettek.

    Julius Onah rendezésének a legügyesebb húzása az, hogy nézőként nagyon sokáig nem lehetünk biztosak abban, mi a helyzet Luce-szal. Igazak a vádak vagy Luce a tanár pikkelésének ártatlan áldozata? Harrison Jr. érzékenyen mutat újabb és újabb mélységeket a karakteréből, amely szinte minden megmozdulásával egyszerre tűnik sebezhetőnek és fenyegetőnek. Nézőként hinni akarunk az ártatlanságában, de előbb-utóbb kénytelenek vagyunk elismerni, hogy Luce talán tökéletesen birtokában van minden képességnek, hogy mesteri manipulátor legyen.
    Luce valódi szerepe és szándéka a film végéig rejtély marad, és a boncolgatott kérdéseken túl ez a film legnagyobb hajtóereje.

    Ugyanazokon a fázisokon megyünk át, mint a nevelőszülei, akik hol hazugsággal vádolják, hol a támogatásukról biztosítják őt. Az ő motivációik is átérezhetőek, és ahogy az eseményekkel sodródnak, egyre inkább elvesztik a talajt a lábuk alól, amely egyre hevesebb reakciókat szül.

    A Luce eredetileg egy színdarab volt, amit a forgatókönyvet Onah-val együtt jegyző JC Lee írt. Az adaptálás sikeres volt, sőt a díszletek és a világítás sokszor a színpadot idézik a maguk puritánságával. Azonban a forgatókönyv hiába zsonglőrködik ügyesen a társadalmi témákkal, nem mindegyikhez szól hozzá érdekes vagy releváns módon. A tanárnő mentális betegségben szenvedő testvérének jelenetei például rendelkeznek cselekménymozgató szereppel, mégis hiányérzetet hagynak maguk mögött. Ugyanakkor Onah ügyesen, a balladai homály eszközéhez hasonlóan, elrejt bizonyos információkat, így a film tanulságát és az utolsó jelenetek értelmezését a nézőre bízza.

    A Luce az idei Sundance Filmfesztiválon debütált, azóta pedig imádják a függetlenfilmes bizottságok – a jelölések alapján ez jól látszik. Azt egyelőre nem tudni, hogy a film ebből miket vált díjra az előttünk álló díjszezonban, de az biztos, hogy megérdemelne néhány szobrocskát. Intelligens és érzékeny darab, ami sokáig sötétben tartja a nézőt, s míg a története emberközeli, bőven ad gondolkodnivalót is az aktuális társadalmi kérdések kapcsán. Ráadásul azt az alapot is megbolygatja, amelyre a modern mítoszaink épülnek: talán nem minden történet arról szól, akiről hisszük.

    By Filmtekercs

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük