Az elmúlt évszázadokban Hamlet történetét már számtalan verzióban elmesélték: de így még sosem. A dán királyfi, a többnyire csak a világ eseményeit szemlélő és a politikától magát távol tartó Hamlet apja halálhírét véve visszatér hazájába. Mire azonban Dánia földjére teszi a lábát, anyja, Gertrud már nem özvegyasszony, ugyanis feleségül ment Hamlet nagybátyjához, az új királyhoz, Claudiushoz, majd az új uralkodói pár Hamletet is nősülésre, kedvese, Ophelia nőül vételére sürgeti. Nemsokára azonban megjelenik a meghalt király szelleme és közli hősünkkel: galárd módon Claudius és Gertrud gyilkolták meg, hogy kezükbe kaparinthassák a hatalmat. Hamlet – mivel érzi, valami bűzlik Dániában – döntés előtt áll: vagy továbbra is kívülállóként szemléli az eseményeket vagy pedig saját kezébe veszi az irányítást és bosszút állva beteljesíti végzetét.

Franco Zeffirelli, aki korábban már két Shakespeare-adaptációban, a Rómeó és Júliában, illetve A makrancos hölgyben is megmutatta, hogy az angol drámalegenda művei nem csupán színpadon, de a filmvásznon is remekül megállják a helyüket, a Hamlet esetében is biztos kézzel nyúlt a témához. A Shakespeare szellemiségét maradandóan visszaadó történetben kiváló szereplőgárdát irányítva eleveníti fel a dán királyfi őrületét és az uralkodócsalád végzetét, a sokak által csak halálos fegyveri minősítésben elfogadott, a nagy előd, Laurence Olivier nyomdokain járó címszereplő, Mel Gibson pedig kritikusait megcáfolva élete egyik legjobb, legerőteljesebb és legőrültebb alakítását nyújtja.