Xantus János különös hangulatú főiskolás és BBS-es rövidfilmjei (Női kezekben; Diorissimo) után készült első nagyjátékfilmje, az 1984-es Eszkimó asszony fázik (mely az az évi Magyar Filmszemlén a legjobb elsőfilmes rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek – Lukáts Andor – járó díjat nyeri el) szemléletével, stílusával a nyolcvanas évek első felében fellépő, az „új érzékenység” által fémjelzett filmek sorába illeszkedik.

A neves zongoraművész beleszeret Mariba, a hidrogénszőke bombázóba, aki egy süketnéma állatgondozó felesége. A két férfi imádja a nőt, a nő szereti mind a két férfit. Mindannyian tudják, hogy ez az állapot nem tartható sokáig.

A történet azonban túlmutat az akár néhány mondatban megfogalmazható sztori sugallta zsánerfilmes megoldásokon. Mindenekelőtt azért, mert a főszereplő-figurák (elsősorban a férj és a feleség) különleges, néha akár groteszknek is tűnő karaktereivel találjuk szembe magunkat – s ez már önmagában is eltér a műfaji filmben megszokott megoldásoktól.

Az Eszkimó asszony fázik rengeteg féle kommunikációs formát sorakoztat fel. Megjelenik például a süketnéma jelbeszéd, e jelbeszéd tolmácsolása, angol nyelven folyó, feliratozott, „fél-”, vagy „kétszemélyes” párbeszédek, a testbeszéd, a zene, a dalszövegek, a képzőművészet kommunikációja…

A film elkészítése előtt a rendező válságos korszakot élt meg. Nem volt miről forgatnia, és egyetlen ötlet sem jutott eszébe. Egy nap egy kávéházban üldögélve megfogadta, hogy a következő személy, aki belép az ajtón, lesz új filmje főszereplője, de legalábbis témája. Ekkor megtörtént a csoda. Az ajtón két siket férfi sétált be, és Xantus fejében valahogy összeállhatott a képlet, amelyben a két férfi és a művész barátok egyaránt szerepeltek.