A film egy szabályos háromfelvonásos dráma, melynek hőse az önéletrajzi írásokból jól ismert tehetséges, de labilis idegzetű Carl bácsi, Bergman kedvenc bácsikája. Játékos természetű, leleményes ember volt, aki egyenrangú félnek tekintette a kis Bergmant, azonkívül a bűvészmutatványok kimeríthetetlen tárházával rendelkezett. A téma a bácsi „világraszóló” találmánya, az „élő hangosfilm”, melyben a hangot a némafilm vászna mögött rejtőző színészek szolgáltatják. A film, melyet egy falusi előadóteremben be is mutatnak, Schubert szerelméről, zenéjéről, tragikus életéről és haláláról szól, s maga az előadás szinte elválaszthatatlanul összefonódik a szereplők nem kevésbé tragikus életével. Ez a tévéfilm felér egy élő színházi előadással. Bölcs tisztelgés és búcsúzás az élettől, lassú érkezés a halál felé. Spiritualizmus, költőiség és humor lengi át a művet, méltó Bergman talán nem utolsó művészi jelenlétéhez.