Henry, a meglehetősen sajátos és heves humorral megáldott stand-up humorista és Ann, a nemzetközileg elismert operaénekes szerelme bontakozik ki napjaink Los Angelesében. A két sztár csodálatos és elbűvölő párt alkot, akiket imád a reflektorfény. Hamarosan megszülető kislányuk, a titokzatos Annette azonban fenekestül forgatja fel az életüket.
Régóta szeretem a Sparks együttest (a Meal testvérek, akik a filmet írták, s zenéjét szerezték), de ezt kínlódás volt végignézni …
Filmnek morbid, elmeroggyant alkotás, musicalnek viszont jó. A dalok jók zeneileg, persze ugyanolyan kóros elmeállapotot mutatnak szövegileg, mint a prózai részek. Polgárpukkasztásnak kiváló, még túl is lőttek vele a célon. Ezért olyan baromira idegesítő. Ha már egyszer hagytad felidegesíteni magadat, utána hagyd, hogy csak úgy menjen a háttérben. Nincs egy szinten a Jézus Krisztus szupersztárral, de kellemes élmény lesz.
Carax általában virtuóz eszköztárral rendez, most is. Elvileg nem érdekel a musical, de hát ez persze csak annyira az, mint pl. a Táncos a sötétben. Nem műfaji film, csak használja a műfaj bizonyos eszközeit. Szóval félig-meddig fenntartásokkal néztem (csakúgy, mint pl. a Táncos a sötétbent), és ezek a fenntartások félig-meddig meg is maradtak. Persze jó film, hiszen Carax nem is ad ki a kezéből gyengét – csak én félig-meddig fenntartásokkal kezelem ugyebár a műfaji jegyek miatt. Ettől függetlenül is azt hiszem, hogy nem nagyon jó film, „csak” jó.