A „Stendhal-szindróma” egy pszichoszomatikus tünetre utal, melyet gyönyörű műalkotások letaglózó látványa válthat ki az erre hajlamos múzeumlátogatóból. Szívritmuszavar, hallucináció, depresszió, paranoia – hát csoda, hogy be nem tenném a lábamat egy múzeumba?

Dario Argento horrorisztikus hangulatú filmjének főszerepében a rendező lányát, Asia Argentót láthatjuk.
Az Uffiziben forgatott nyitó jelenetben egy fiatal nő a festmények hatására hallucinálni kezd, majd eszméletét veszti. Ő Anna Manni, a római Anti Rape Department rendőrtisztje, akit azzal a megbízással küldtek Firenzébe, hogy egy nőket erőszakoló sorozatgyilkos után nyomozzon. A szőke, kisportolt szuper-killer, Alfredo Grossi (a később rendre náci tiszteket alakító Thomas Kretschmann) a jelek szerint már várta érkezését, egy anoním telefonhívással ő csalta a híres képtárba. A sokkot kapott felügyelőnőt hotelszobájában megerőszakolja, elrabolja és szemtanújává teszi soron következő gyilkosságának.

Annának ugyan sikerül élve megúsznia, de a személyiségén mély nyomokat hagy az esemény, különösen ami saját identitását illeti. A rendőrségi pszichiáter felvilágosítja zavarodott páciensét a benne lappangó Stendhal-szindrómájáról és azt tanácsolja, utazzon el szülővárosába regenerálódni. Ez nem bizonyul túl jó ötletnek, mert Viterbo kisvárosába visszatérvén Annának először a problémás gyerekkorával kell szembenéznie (két fiútestvér + egy nem túl szívderítő apafigura), aztán a sorozatgyilkossal – egy óra leforgása alatt kétszer erőszakoltatja meg a rendező a saját 21 éves lányát (ajaj). Anna felülkerekedik támadóján, a hasbalőtt, szemkiszúrt, folyóba dobott hulla azonban eltűnik, a gyilkosságok pedig a következő felvonásban tovább folytatódnak… (deliriahungaria)