A vadászat Magyarországon évszázadokon át úri passziónak számított, és a mindenkori elit tagjai előszeretettel hódoltak e szenvedélynek. A második világháború után az új hatalom képviselői is sorra puskát ragadtak: Gemenci Vadásztársaság néven megalakult Tildy Zoltán vadásztársasága és belügyminiszterként Nagy Imre is az egyik újonnan alapított vadásztársaság elnöke lett. A rang ezúttal is megmutatkozott a vadászhierarchiában, és maga a vadászat (az, hogy valaki vadászhatott) szintúgy a rangot tükrözte.
Az ötvenes években a pártállam fenntartott olyan rezervátumokat, ahol a legfelsőbb párt- és kormánykörök vadászhattak. Rákosi például a legtöbbször Gyulajon, Farkas Mihály Gemencen, Horváth Márton Galgamácsán vadászott. Kádár János szintén ezekben az években jegyezte el magát a vadászat szenvedélyével.
Kádár 1963-ban alapította meg az Egyetértés Vadásztársaságot, amely egészen a rendszerváltásig fennmaradt. Az első években a pártvezér legszűkebb köréből kerültek ki a Vadásztársaság tagjai, később a kor prominens politikusaiból hatvan főre bővült az Egyetértés taglétszáma: „Engem kértek fel akkor, hogy tegyek javaslatot, persze, könnyű volt javaslatot tenni, mert megkaptam, hogy milyen körből válogathatok. A Politikai Bizottságnak a vadászó tagjai, póttagjai, a Központi Bizottságnak a vadászó titkárai, a Minisztertanácsnak a vadászó tagjai, a kiemelt intézményeknek, rádiónak, televíziónak a vezérei kaptak vadászati jogosultságot és néhány meghívott, aki a honvédségnél vagy az elhárításban dolgozott.” (Dr. Tóth Sándor ny. minisztériumi főosztályvezető). Így lett az Egyetértés Vadásztársaság tagja például Fock Jenő, Lázár György, Grósz Károly, Losonczy Pál, Németh Károly, Czinege Lajos, Biszku Béla, Gáspár Sándor.