A forgatókönyv MacKinlay Kantor Pulitzer-díjas író regényére, a God and My Country-ra épül. Ebből a sztoriból 1981-ben több részes tévéfilmet is készítettek, de az igazi feldolgozás az 1966-os egészestés, amiről most szó van. Az alkotás minden tekintetben unikális, hiszen nagyközönséghez eljutó, multi által gyártott cserkészfilm sem előtte, sem utána nem készült.

A történet szerint Lem Siddons (Fred MacMurray) egy Amerikában turnézó jazzegyüttes tagja, aki sokévnyi utazás, zenélés után szeretne végre megállapodni. Erre a kis közép-nyugati porfészekben, Hickory-ban lehetősége is nyílik, így faképnél hagyja a bandát, és letelepül. Élete nyugodt szakaszára készül, de radikális változásokkal kell szembenézni. Két okból is. Egyrészt, különben nem lenne sztori, másrészt pedig átgondolatlanul elvállalja a helyi cserkészcsapat megszervezését.

Az események bepörögnek, hősünk Vida Downey-val (Vera Miles), a csinos banktisztviselő-lánnyal közösen kezdi összegyűjteni a városka srácait, közük a vásott Whitey-t (Kurt Russel), akikből ütőképes csapatot próbálnak gründolni. A bonyodalmak a nyári táborban kezdődnek, amikor a közelben állomásozó hadsereg kémeknek nézi a srácokat. Rajtaütés, háborúszimuláció, gegek, és persze a végét megint nem áruljuk el…
Miért is retroklasszikus a film? Elsősorban a színészi teljesítmények miatt. A Disney a korszak legjobbjait gyűjtötte össze, akik igazi örömjátékot nyújtanak. Ki kell emelni a gyerekfőszereplőt, aki nem más, mint napjaink hollywoodi agyonajnározott és -fizetett állócsillaga, Kurt Russel. Bizony, gyerekszínészként itt debütált a Grindhouse avagy a Menekülés New Yorkból sztárja.
Kiemelendő még az Utánam, fiúk sajátos atmoszférája. A kisvárosi kispolgári miliő, vagy a cserkésztábor romantikája remekül átjön a vászonról, nagy gondot fordítottak a látványvilágra, no meg a díszletekre is. A cselekményhez nemcsak az élet napos oldalát járja körül, a sötétebb részekhez (munkanélküliség, alkoholista szülők stb.) is megtalálták a megfelelő vizuális hangulatot. Elvégre mégiscsak Disney…

A zene külön írást érdemelne, hiszen a betétdal, az Utánam, fiúk! igazi slágerré vált, dúdolható, fülbemászó melódia. De a többi zenei aláfestés is kiváló, a kép és muzsika egysége kevés játékfilmben valósul meg ilyen jól.

Az Utánam, fiúk! a fenitek miatt érdemes a figyelmünkre. A történet példaértékű, egy olyan önmegvalósítás történetét mutatja be, amely a közösséget is teremt, nem öncélú csupán. Ma az ilyenekből égető a hiány…