A haldokló Szindbád, tündérmesék lovagja, lét és nem lét határán bolyongva keresi az élet értelmét. Az organikusan átlényegülő természetben, érzéki örömökben, kulináris élvezetekben véli megragadni a szépséget. Életre kelnek emlékei: megbarnult fényképek, elszáradt virágok, elsárgult szerelmes levelek. Sorra látja a szívének kedves asszonyokat: Florentint, Lenkét, Fruzsinát, a kis virágáruslányt és a többieket. Felrémlik, hogyan mesélt a diszkrét Vendelin pincér a feleségéről velős csont és fácánsült között, s hogyan átkozta az ismeretlen urat – őt, Szindbádot -, aki megszöktette és az öngyilkosságba hajszolta az asszonyt. Szindbádot autonóm szelleme, tökéletességvágyó keresése nem engedi egyetlen nő tartós szerelmében megállapodni…

Krúdy, Huszárik, Sára Sándor, Latinovits Zoltán Szindbádja képköltemény. Férfiszóló és női hangok zeneműve, az örök idő festménye, vizuális kompozíció tájakra, utcákra, szobákra, életre, halálra. „A mese ejtett rabul… Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet… többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni – tájban, nőben, tárgyban, az ételek jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos kertjeiben… Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit.” (Huszárik Zoltán)