Tarkovszkij évekig nem forgalmazott filmje, amely elnyerte a kritikusok díját az 1969-es cannes-i fesztiválon, az életbe vetett hit élményét fogalmazta meg. A XV. században élt, ma már világhíres szerzetes-ikonfestő élettől sugárzó művészetét egyaránt érleli az önkény megnyilvánulása, a pogányok bevonásával vívott – és az aktuális szovjet-kínai szembeállásra utaló – testvérháború, a megalázkodásra késztető nyomorúság, de a kollektív harangöntés is, amelynek eredményeként a közösség erejét hirdeti a harangszó.

„Honnét, miből táplálkozik ez az ihlet, mely oly indokolatlanul, oly védtelenül, ezért oly megejtően csap fel a nyomorúságos valósághoz aprólékosan simuló szemléletből? Így vagy úgy, de az egész klasszikus orosz művészetet jellemzi ez az ellentét, s a film a kezdetet mutatja, az orosz kultúra megalakulását, az orosz kultúra folytonosságának keletkezését.” (Farkas János, Világosság, 1973)