1967-ben járunk. A 17 éves Susanna Kaysen alig különbözik a legtöbb amerikai lánytól; ő is bizonytalan, összezavarodott és küszködve próbálja megérteni az őrületes tempóban változó világot. A szülők kérésére találkozik egy pszichiáterrel, aki aztán tüstént néven is nevezi szokatlan viselkedését. Határeseti személyiségzavarról beszél, melynek „tipikus megnyilvánulása az önkép, a távlati célok, az értékek, a baráti és szerelmi kapcsolatok terén mutatkozó bizonytalanság.” Be is utalja a Claymoore kórházba, ahol Susanna egy csapat furcsa, fiatal nő között találja magát. Az itt eltöltött két év során ők lesznek legjobb barátai: az elragadó, ám beilleszkedési zavarokkal küzdő Lisa, az elkényeztetett, papa-kedvence Daisy, aki étvágyát hashajtókkal igyekszik kompenzálni, és a meleg szívű Polly, aki túlélt egy tűzvészt. Ám idővel Susannának választania kell az intézetbeli barátok sajátos szélsőséges világa és a kinti valóságos világ között. Ő pedig – akárcsak Dorothy, az Óz, a csodák csodája főszereplője – úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a „párhuzamos világot”, visszaszerzi függetlenségét, és éli tovább az életét – a maga módján.
Milyen monológgal kezdődik már: „Volt úgy, hogy összekeverted az álmot a valósággal? Vagy elloptál valamit, pedig lett volna rá pénzed?” És mindez ugye Winona Ryder szájából Az elmegyógyintézetben zajló élettel már korábban is foglalkoztak.Mégis sikerült más oldalról megközelíteni a témát és ez tetszett. Angelina Jolie itt nagyon hitelesen játszott, nekem Winona is tetszett, megmaradt törékenynek, de mégis erős volt és bár makacsnak tűnt időnként, mégis manipulálható maradt.
Voltak olyan szereplők, akiknek a jelenlétével nem egészen tudtam mit kezdeni, pl.: Winona szobatársa. Az ő személyét kicsit jobban ki lehetett volna bontani. Ugyanúgy, mint a valóságban, itt is jó és rossz tulajdonságokkal voltak felvértezve a szereplők, nem voltak egyértelműen jók és rosszak.