A Szerbiában született, de Ausztráliában cseperedett Kol több, mint 10 év elteltével találkozik újra azzal az emberrel, aki talán valóban megérintette a szívét. Még mindig naiv, titkon reméli, most végre beteljesedhet az a boldogság, ami alig 18 évesen nem jött össze. A nyelvész Adam viszont házas emberként tér vissza kissé neurotikus húga esküvőjére – hogy Kol-lal kvázi feltépjék egymás sebeit. Díjnyertes, letaglózó film vágyról, lopott pillantásról, csábításról, a meg nem valósult boldogság ígéretéről.
Jó film, de azt valahogy jó lenne jelezni a leírásban, hogy férfiak csókolóznak és sz*xelnek benne. Engem például sokkolt.
…háááát? Soha nem ítéltem el őket, hiszen, ha valki „úgy” születik, hát, az nem tehet róla…De az már az utóbbi időben zavar, amikor két „szőrös” egymásnak esik…, és, hova-tovább, annál több filmben. Egyszerűen nem tudom nézni…Azért talán, mégsem kellene ebben a „fejlett” világban sem (szoktatni) -szembesíteni az embereket mindenhez, ami csak elképzelhető…
Szívmelengető, előbukkannak értelmes filmkommentek is😍. Köszönöm!Kammerer.
Érdekes, hogy eltünt ehhez a filmhez illő cimke… pedig korábban ott volt.
No akkor a filmről. Felettébb érzékeny, kifinomult, jóhumorú, de szomorkás kamaradarab, sok „ellesett”, életszerű, kisrealista pillanattal. Hagyja a kamerát elidőzni részleteken, bevon a szereplők életébe. Szép.
Sok kézikamera van benne, sőt, szinte végig az, de nem zavaró, mert nem rángatják passzióból a képet, hanem természetesen szubjektív. Sok vágás is van benne, de ez se zavaró, mert mindig „ösztönösen” vált éppen arra a nézőpontra, amelyből éppen a fontosabb eseményt láthatjuk – azazhogy a fontosabb arcot, mert minden esemény az arcokon játszódik (de a mondatok is fontosak, no persze az is arcokból jön). Jó színészek, jó színészvezetés. Hiteles, dokumentarista, miközben nagyon is játékfilm.